torokszofi

Friday, May 30, 2003


holnap osztálytalálkozó. ma pedig találkozom egy régi osztálytársammal, csakúgy bemelegítésképpen. a neve Gergő. a padtársam volt, és nagyon rondán írt. a német tanárnő, Frau N, állandóan barackot osztogatott a feje búbjára. idegbeteg volt. a német tanárnő, mármint. össze-vissza hullámzott a kedélye, felcsattant, rikácsolt. egyedül nevelte a kisfiát, Gabikát, akit néha behozott és aki óra alatt a háta mögött rajzolgatott a táblára, olyanokat például, hogy egy ember fejéből vértől csöpögő kés áll ki, meg szörnyeket, miközben az anyja németül rikácsolt nekünk.

Frau N az egyik órán eldöntötte, hogy jófej lesz. "videozzunk! nincs itt valami film?" nézett körül a teremben. mondtuk, hogy nincs németnyelvű videokazetta a teremben. erre elküldte a Gergőt a Goethe Intézetbe, hogy hozzon már valami filmet, videozzunk egy kicsit németül. "Szaladj, Gergő". Gergő visszajött egy félóra múlva és végre betettük a kazettát. elkezdődött és mi meg se mertünk nyikkanni. mert a Gergő a Nosferatut hozta el, egy 1922-es némafilmet, eg igazi vámpírklasszikust. fekete-fehér persze, rezeg a koporsó fedele, kimászik a Nosferatu, és minden hetedik percben megjelenik egy német felirat: WO IST ER? vagy SCHAU MAL! EIN GRAUSAMER BLUTSAUGER! vagy SCHNELL! vagy éppen HILFE! ezeket tanultuk meg azon az órán.


Thursday, May 29, 2003


Szidor-kutyáról kép Nefritke mai posztjában linkelve megcsodálható, mondom én, hogy kétcentis.


nem tetszett a Bulibamenők, most olvastam Keachernél, hogy ő is ott volt, neki bejött, én csalódtam. az egyik csaj hangja tetszett egyedül, finom, karamell-hang, UF hangja.

nem, tegnap nem mentünk a West Balkánba, féltünk az esőtől, lett belőle egy kis Szóda és egy kis Szimplakert, inkább a belvárosban ázzunk meg, ha már arról van szó. FK barátnőm boldogan repdesett, szeme kicsit fennakadva a révülettől, holnap hajnali négykor indul a gépe Montreálba. egész este feszült voltam, aztán ez is elmúlt. ahogy kiléptem a Szimplakert-parkoló kapuján.


Kollega behozott egy kétcentis kutyát, tegnap vette Zamárdiban. A kutya Welsh Terrier, jófejnek tűnik, egyszerre két labdát próbál a szájába tömni és egyszer bepisilt, rá a padlószőnyegre, de az egész két csöpp volt. még nincs neve. lehet, hogy Szidor lesz, vagy Drazsé, vagy Bomba, vagy Jóska - így hívja az egyik sportrovatos.

ez a sportrovatos csudaizgalmas figura, Szécsi Pál-sanzonokat énekel naphosszat. van egy dal, ami úgy kezdődik, hogy a sportrovatos elcsukló hangon elkezdi mondani, hogy "amikor utoljára láttalak, mentőautó szirénája vijjogott, én rád néztem, kényszeredett mosollyal, blabla, nemtudomtovább..." és akkor egyszercsak felzendül a dal,

"Viharként tombol már a messzi távol..."

szép hangja van, teljesen elérzékenyülök tőle, és ilyenkor percekig munkaképtelen leszek.


Wednesday, May 28, 2003


most. akkor most lefekszem a szerkesztőség puha, hússzínű szőnyegpadlójára és alszom egy kicsit. van itt egy kis vackom, nem is lenne feltűnő. Nefritke például kézenállni szokott, amikor fáradt. meg jógázni.

én is elmentem egyszer jógára, két-három hete. ott kellett rádöbbennem, hogy nem tudok leguggolni úgy, hogy leteszem a sarkam a földre. "pedig ez alap." cöcögött rosszallóan a jógaoktató, aki úgy nézett ki, mint egy kényszerpályán egyensúlyozó orosztanárnő 1990-ből, nagy, kerek szemüveg, piszeorr, két copf a haja.

aztán a végén relaxáltunk szépen és én persze csoda-gyorsan elszenderültem, nagyon távolról hallottam csak a hangját, és így, félálomban nem tudtam eldönteni, hogy azt mondja-e "a combunk meleg" vagy azt, hogy "a combunk merev". nem mindegy, ugye, szóval elaludtam és arra ébredtem, hogy néhány mosolytalan idegen törökülésben engem néz. remélem, nem szörcsögtem, fújtattam, horkoltam önfeledten, amíg ők relaxáltak arra az idegesítő, madárcsicsergő zenére.

nyomott az idő. hosszú a nap. FK barátnőm búcsúbulija a West Balkánban, előtte Bulibamenők a Millenárison, kilenctől. FK pénteken indul Kanadába, ismeretlen szerelméhez. viva la cyberspace.


Tuesday, May 27, 2003


álmos délután. a tanárok virágcsokrokkal rohangálnak az iskolafolyosón. én nem kaptam. nem is szeretem a virágokat, "a fák speciel sokkal közelebb állnak hozzám." (A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója)

kiderült, hogy Shervin nevű iráni tanítványom (Radio Tehran) két hete szórólapokat oszt a Ferenciek terén, reggel kilenctől este ötig. senki nem érti, az irániak se. Shervin azt állítja, élettapasztalatot gyűjt. ezt mondjuk elfogadom. Amir szerint Shervin gazdag fiú, gazdag családból. óránként ötszáz forintot kap és állítólag imádja. a héten meglátogatom.


tegnap Giacomelli bejött hozzám a szerkesztőségbe, mert el kellett mennünk könyvelőhöz. este 7 volt, bent volt még a Karotta, meg a Winkler. erre este kaptam egy sms-t, hogy a Winkler azt hitte, Giacomelli a pasim. szerinte Brad Pittel vetekszik és hogy "hú, a szofi biztos tud valamit". mondtam Giacomellinek, örült persze, örült ez a szép szál napbarnított ember (2 db vitorlázással töltött hétvége). majd egyszer én is elmegyek vele vitorlázni, a hétvégén így is rózsaszín malacka lettem csak, mint minden nyáron, ugye.


otthon hagytam a mobilomat, ne hívjon senki, ott pihen a szárítón, odadobtam ma reggel, tölteni, ehhez ki kellett húznom a pirítóssütőt, rohantam, elkéstem persze, utolsó óra, itt a nyár, a mobilom meg otthon.


Monday, May 26, 2003


ma volt az évzáró az amerikai college-ban. mindig meghatódunk ilyenkor. örültem, mert egy pillanatra összefutottam Ritával. örültem, hogy láthattam. vasárnap elveszített valakit, akit nagyon szeretett. jó volt őt átölelni. nagyon erős lány.

megkaptuk a Year Bookot is, ott vigyorgok az elején az iráni diákok gyűrűjében. nem tetszem magamnak persze, de tetszik a kép. minden diákom mosolyog, őrülten mosolygunk mindahányan. jó érzés, most ezt a képet nézegetem. a háttérben, a táblán azt lehet olvasni, hogy "I had my car serviced. I had my teeth filled. I had my hair cut."

most jöttem rá, hogy ez volt az az óra, amikor Aranka cipőtalpnak nézett egy pufi gyereket a tankönyvben.


A távolsági buszon előttem egy ősz, vékonyszálú asszony ült szálfa-derékkal, kezében vékony, puhafedelű könyvecske. ezzel integetett a bácsinak a mátraházai megállóban, így búcsúzkodtak. elindult a busz, olvasni kezdte, én is vele.

"Az Európai Unió keresztyén szemmel" ez volt a bevezető fejezet címe.

és aztán egy tíz perc múlva odanéztem, és már a Story magazint olvasta, hogyaszongya Cameron Diaz már szó-ba-sem-áll a volt pasijával, Jared Leto-val.


Sunday, May 25, 2003


vacsoránál, a teraszon, mellettünk összetoltak egy csomó asztalt és egy kiváltságos-mosolyú társaság telepedett le zajongva. azon nevetgéltek, hogy mindekinek Porsche-je van, micsoda poén. a nők és a gyermekek gyönyörűek voltak, a férfiak magabiztosak. egy feketenadrágos volt a hangadó, egyszer oda is süvöltött nekem, hogy "jaj, nincs elég asztalunk, megvesszük a magukét" mire én olyan rondán néztem rá, ahogy csak tudtam. aztán elcsendesedtek és a feketenadrágos beszélni kezdett, kicsit hasonlított Richard Gere-re, ugyanaz az előszörre ravasznak tűnő mosoly, aztán rájövünk, mennyire bárgyú valójában, na mindegy, lehet, hogy csak a Porschéjára irigykedtem.

kiderült, hogy a pasinak van egy borgazdasága, ezek meg a leendő üzletfelek, és most itt bizony borkóstoló lesz. beszélni kezdett, bemutatta a balján helyet foglaló feleségét (Máté Krisztina egy-két évvel idősebb kiadásban) és aztán átadta a szót a főborászának. A főborász szelíd, ámde veszedelmesen jóképű fickó volt. Napcserzett arc, göndör tincsek, izmok alul-felül, és kisfiús mosoly persze. Halkan beszélni kezdett, mire Krisztina rászólt, hogy hangosabban, nem hallják az asztal végén. bocsánatkérő mosollyal folytatta, szerintem ugyanazzal a hangerővel.

ilyeneket mondott:

házasítottuk a Leánykát és a Zengőt... hogy egy textilipari hasonlattal éljek, az egyik bor olyan, mint egy durva zsákvászon, a másik mint a brüsszeli csipke... ezt a bort pedig úgy kell inni, mint egy hableányt: először körülselymezi a nyelvünket, aztán a pikkelyes része a garat környékén jelentkezik..."

ez a hableányos dolog egészen lenyűgözött, elképzeltem, ahogy egy átlag-hableányt gyömöszölök a számba, a pikkelyes farka pedig rémülten csapkod a garatom körül. na mindegy. aztán Krisztina kiment valamiért, és miközben elment a főborász mellett, gyengéden megsimította a nadrágját, nem pontosan a fenekénél, nem is a derekát, valahol a kettő közötti finom vonalat, precízen, mint egy kötéltáncos. a főborász nem reagált, a feketegatyás nem reagált, semmi nem történt, különben is, néha én is biztos megsimítom Giacomelli barátom fenekét, csak úgy, csak most éppen nem emlékszem rá.

aztán a feketegatyás odajött az asztalunkhoz és megkínált vörösborral, én gőgösen ráztam a fejem, hogy nem nem, anyukám pedig ezalatt boldogan bólogatott, úgyhogy mégis boroztunk. finom volt.


Saturday, May 24, 2003


gyorsan száradó vízcseppek, halk bőrlégzés. napszag.
délelőtt elmentünk a Kocsimúzeumba. egy csomó régi szekér és hintó. ott álltunk, hűvös volt bent, aztán a kocsimúzeumba begurult egy tolókocsis csoport és elkezdték fényképezni a kocsikat. fura volt. aztán bementünk az istállóba, ahol gyönyörű, bölcs lovak néztek ránk. megjöttek a tolókocsisok is a fényképezőgépekkel, a vakutól felnyihogott az egyik ló. rémült nyihogás volt.

ma is úsztunk, utána úgy bukdácsoltam át a fehér fürdőköpenyben a hotelfolyosón, mint Madonna a klipben, de nem nyílt ki egy ajtó sem. csak férfihangok jöttek ki a folyosóra.


Friday, May 23, 2003


távol a várostól, édesanyámmal kettesben egy úgynevezett rekreációs hétvégén. délután érkeztünk, de semmi kedvünk nem volt rekreálódni, így hát befeküdtünk a franciágyba és aludtunk, mint a tej, az ablakon szúnyogháló. aztán levánszorogtunk vacsorázni és rögtön visszatért belénk az élet, mert volt élőzene. a pasi püfölte a szintetizátort, a haja vállig ér, az arca pedig egy Jürgen Prochnow nevű német színészé (das boot). volt ott minden: pretty woman, ezer hold és minden csillag, éjfél után, sex bomb, what a wonderful world, big brother. és minden dalt az eredeti hangon adott elő. hörgött, mint Armstrong, angolnázott, mint Orbison, pöszögött, mint a Crystal, elcsuklott, mint Király Linda. mami mondta is, hogy ő a parádfürdői Yma Sumac, aztán hozzátette, hogy "áá, úgysem tudod, ki az". mondtam, hogy tudom, ki az az Yma Sumac, mert régebben sok keresztrejtvényt fejtettem, és ott volt az, hogy függőleges 4: ... Sumac, három betű. mert mi mást tudna a keresztrejtvénykészítő kitalálni arra, hogy Yma. az étterem teraszán corporate hétvége első estéje, hosszú asztalnál sok nyomott ember, be is csukták az erkélyajtót, hogy ne zavarja őket senki, de figyeltem őket, felállt egy ősz pasi, emelgette a poharát és beszélt, beszélt, a fiatal munkatársak pedig kényszeredetten mosolyogtak és nevetgéltek egy-egy pohárlengetés után.

később aztán felfedeztük, hogy az uszoda nagy és üres, felrohantunk átöltözni, hogy adjunk egy kicsit a rekreációnak is. és amikor visszaértünk, két gyanús szemű harcsa-férfi áztatta magát a csodaszép medencében és a lábujjam azt üvöltötte, hogy "kurva hideg ez a kibaszott víz". egymásra néztünk mamival, ő is fázott. de bementünk. és akkor már nem volt hideg, és a harcsák is eltüntek, csak a hangjukat hallottam még egy darabig, átmentek a kismedencébe. miénk volt az egész, a falon a víztükör remegett, minden kék és zöld, mi meg csak úsztunk, más tempóban, más mozdulatokkal. ő zöldben, én kékben. azt képzeltem, ez az ősóceán, és mi itt tempózunk benne ketten, anyalánya, újra együtt. holnap reggel nyolckor ugyanitt. Még mindig nem tudok pillangózni.



Thursday, May 22, 2003


régen nagyon szerettem hintázni. most átfordult a hinta. máshol vagyok, máshol eszem, máshol alszom. olyan, mintha elutaztam volna. lehet, hogy nem fogtam még fel. nem olvasni akarok. nem írni. csak lélegezni. ki-be-ki-be-ki-be.


Tuesday, May 20, 2003


apropó, problems. tegnap a Fulbrightos kontakt perszon azt mondta, hogy még mindig nem tuti a Columbia. egyáltalán nem biztos, hogy sikerül. mármint New York. most mit kell ennyire parázni? mindegy. (nem mindegy)


valamelyik nap valaki úgy akadt erre az oldalra, hogy beírta keresőszónak ezt:

problems

Keresőprogram: Vizsla.

nem nagyon értem. mert én nem emlékszem, hogy leírtam volna azt, hogy problems. és azt sem értem, hogy miért keresi valaki a bajt a neten.


ha visszapörgetem, milyen napokon akad meg ez a blog, rájövök, hogy ezeken a napokon történt valami, ami nem tűr semmilyen feljegyzést. olyan, mint amikor éjfélkor kikapcsolják a Lánchíd fényeit. amihez némaság kell és sötét. amikor csukott szemmel ugyanazt látom, mint nyitott szemmel.

ezért aztán most sem írok a tegnap éjjelről, inkább csak a tegnap estéről, mert a Fulbright-iroda és az amerikai nagykövetség fogadást rendezett a Fulbrightosok tiszteletére a Pálmaházban, az Állatkertben. elmentem, kíváncsi voltam a többi ösztöndíjasra. aztán persze úgysem velük beszélgettem, hanem egy idősebb pasival a követségről, akire ahogy ránéztem, Graham Greene-hősök jutottak az eszembe. azt hiszem már az elején kiszúrt magának, de nem bántam, mert én nem láttam senkit, senki mást, akivel szerettem volna beszélgetni. leültünk egy asztalhoz, ő meg rámnézett huncutul és angolul kezdte. aztán váltott magyarra, amerikás magyarra. vörösbort ivott, a bor illata a szájából elkígyózott az orromig, ő pedig New Yorkról mesélt és arról, hogy Budapest mennyivel jobb hely. azt mondta, hogyha reneszánsz drámát kutatok, akkor hagyjam a francba az amerikaiakat, és menjek Angliába. mondtam, hogy nem hagyom, és hogy nem fogom a doktorimat Stratfordban Anne Hathaway házikójának küszöbét csókolgatva megírni. meg hogy milyen gáz volt a stratfordi Royal Shakespeare Company. a fejét rázta. 'nem értesz meg.' szerinte többet tudok meg Shakespeare-ről, ha felülök egy vonatra Londonban és a vonaton mindenféle angollal beszélgetni kezdek. mondtam, hogy ezt nehéz elképzelni. aztán valahogy a melegekre terelődött a szó, elkezdte magyarázni, hogy a leszbikus lányok közül az egyikük mindig a férfi szerepét játssza. kérdeztem, hogy "ez biztos?".

de leginkább New York érdekelt. "a Columbián találsz majd embereket, akikkel tudsz beszélgetni. de ennyi. Budapest sokkal különlegesebb hely." apró fekete szemei voltak, sokat kacsingatott, de ez azt hiszem a bortól volt. "kell vízum? segíthetek". gondoltam, tudja, hogy nekem ezzel szerencsére nem kell foglalkoznom, mert a Fulbrightosok elintéznek mindent. "nekem nem kell, köszönöm, de a húgomnak segíthetnél". megrándult az arca. "én neked segítek, nem másnak." aztán vihogni kezdett. elmondtam, hogy a húgom csak nyaralni menne ki, vissza akar jönni az egyetem miatt. azt mondta, hogy az egész vízum-ügy nagyon kiszámíthatatlan. "évek óta figyelem, de nem tudom, mitől van az, hogy valaki megkapja, valaki meg nem. azt mindig tudom, hogy miért nem kapják meg, de azt nem, hogy miért igen." a végén odaadta a névjegykártyáját és elkérte a számomat. megadtam neki. "ha segítségre van szükséged, hívj fel." mondtam, hogy köszönöm, olyan volt, mint egy mesefigura.

este 8:16 volt, elindultam körbe az Állatkertben, senki más nem volt, bezártak már. harsogtak az állatok. leültem a japánkertben egy bambuszkalitkába és a kacsákat lestem az aranyhalas tó partján. valahogy nagyon megnyugodtam. aztán visítozva ugrottam fel, mert hirtelen bekapcsolt az öntözőrendszer. jót röhögtem magamon.


Sunday, May 18, 2003


Olgáról még nem írtam soha. Olga a legjobb barátom. évekig csak együtt, mindenhol. amikor I. rászedett, ő ott volt velem és pofozgatott, hogy magamhoz térjek. egy szürke, piszkos bolgár gyárfaluból jött. most a Harvardon tanul. már három éve. ez a Harvard-dolog jól hangzik persze, de úgysem számít igazán. de ideírtam, mert jó íve van.

augusztusban Pesten szállt át, a Ferihegyen, odarohantam, és ott ült a műanyagszéken, a fémes padlón tükröződött a konok álla, szeme előtt napszemüveg, mindig napszemüveg. amikor először láttam, azt hittem fiú, unottan ült az előadóban, Ohridai Szent Kelemen Egyetem, Szófia, és az alsó ajkát simogatta. kemény, egyenes vonal. I.-vel egy társaság voltak, az őrültek, a kitűnők, a mások, én pedig a külföldi, a másik más. és aztán egy reggel nálam gyülekeztünk, morfológia-vizsga előtt, remegett a gyomrom. még egyszer átbeszéltük az anyagot. Csak Olga nem volt sehol. dühös voltam rá, nem akartam elkésni. még nem is ismertem. aztán megjött, az utolsó pillanat után, lezuhant az ágyamra, sápadtan, én nekiestem, hogy mi a faszt képzel, mindenki rá vár, és lassan feltűrte a nadrágját, és véres volt. megharapta egy kutya, a város másik végén, Szófia tele volt kóbor kutyákkal, nem tudom, most mi a helyzet. a többiek sipákoltak én meg egy Florence Nightingale, elővettem vattát és parfümöt és ledörzsöltem a vért. illatozni kezdett a harapás. és akkor valami megváltozott. attól kezdve együtt mentünk mindenhova, és ha csaholtak a kutyák, a hátam mögé bújt.
három éve messze van. és minden órával közelebb.


Friday, May 16, 2003


az előbb jól összevesztünk A.-val. telefonon. nagyon jól tudja, mennyire nem bírok telefonon veszekedni, magyarázkodni, hüppögni, anyázni, sóhajtozni. úgyhogy ilyenkor le is teszem. és akkor persze még rosszabb. úgyhogy írtam egy SMSt, vártam, és aztán visszahívtam. peace.

szófiában soha nem tudtam normálisan összeveszni senkivel. a másik belevágott, kiadta a mérgét, szenvedéllyel, erővel, Monica Vittis lendülettel. aztán jöttem volna én. és egy percen belül a bolgárok könnyes szemmel visítozva fetrengtek. kinevették a dühös nyelvtani hibákat, az ideges, össze-vissza dobált szavakat, és persze legfőképp a kiejtésemet.

mert a bolgár kemény nyelv. és ha nem figyeltem oda, ha fáradt voltam, vagy éppen ideges, akkor csak úgy 'magyarosan' beszéltem bolgárul. és ez szerintük olyan volt, mint egy három éves bolgár kisgyermek selypegése.

asztakujva.


Farzad es a tobbi irani tanitvanyom, ma mind fiuk, egesz oran arrol gyozkodtek, hogy csak annak lehet csaja, akinek jo autoja van. es hogy a noknek konnyebb, mint a ferfiaknak, mert ok csak kihasznaljak szegeny ferfiakat, es mindenuket elveszik. es ezt komolyan mondtak, komolyan es szomorkodva.

beszelgetesben resztvevok atlageletkora: 18,5 ev

(en csak hallgattam es hitetlenkedve raztam a fejem.)


Thursday, May 15, 2003


az imént az ámokfutó hanglejtésű CNN-es Richard Quest from London bemondta, hogy "Jó reggelt mindenkinek, végre péntek van." zúgtak a reggeli harangok. aztán egy pillanat múlva azt mondta:

"I don't know what went wrong; something between my brain and my mouth and some wishful thinking made me say it was Friday. It's not. It's Thursday."

Szeretünk, Richard, te bohókás. vajon most kirúgják ezért? a múltkor elment két hétre nyaralni és egy tojásfejű kölyökképű helyettesítette. és akkor döbbentem rá, mennyire hiányozna az örökös süvöltéseivel, széles, rajzfilm-fogsorával.
az egész Richard olyan, mint egy kihegyezett ceruza.


Wednesday, May 14, 2003


és akkor az összes aprómat beleöntöttem az automatába, mert pontosan emlékeztem, kitől kaptam őket és minél hamarabb meg akartam tőlük szabadulni. mert volt már Taxi 1, most lett Taxi 2 is.

amikor hajnalban átvágtam a kerten és azok a furcsa éjjeli madarak csivítottak a lombokon, majdnem elhajítottam az összes visszajárót, de pénzt nem illik kidobni, az új huszason Deák Ferenc is meglepődött volna, hogy mit keres ő a gizgaz tövében. mielőtt a kertbe értem volna, egy taxiból szálltam ki, egy olyan férfi mellől, akitől még mindig görcsbe rándulok, ha eszembe jut. sokszor.

a visszajárót bogarászta, aztán előszedte az aprót és úgy adta oda, hogy jól beledörzsölte a tenyerét a tenyerembe és amikor feszülten a szeme közé néztem, "ugyanmákérem"-mel a szememben, gonoszul felnevetett, mint egy gyerek.

és ekkor megláttam a kézfejét is, amit vörös pikkelyek borítottak, és akkor értettem meg, miért csúsztatta finoman a jobb karját a lába közé minden sebességváltás után. először arra gondoltam, hogy simogatja magát, de nem, csak nem akarta, hogy lássam a kezét.

de nem ez volt az egyetlen furcsaság. az is különös volt, hogy taxis létére nem figyelte az utat. nem nézett előre. a feje állandóan lebillent, majdnem a dudára hanyatlott, én meg inkább kinéztem az ablakon és néztem a Dózsa György úti szépen rendbehozott házakat, sárga, zöld, Csepp Cafe, és arra gondoltam, hogy az autó gyakorlatilag magától megy, és az is bevillant, hogy vicces Jacko tréfálta meg úgy a rajongóit, hogy a csimpánzát ültette a volán mögé, és valahogy átépítették a kocsit, és valójában valaki más vezette. nem Jacko, mert ő a csimpánzával nevetgélt és integetett az ámuló tömegnek. Jackora és a csimpánzára gondoltam, miközben repültünk az éjszakában a lekókadt fejű taxissal.

nem volt részeg. sokat köhögött és néha sunyin vigyorgott, de csak úgy magában. nem próbált beszélgetni. krákogott és a felsőteste dülöngélt. fiatal férfi, orosz matróz arccal, kese haj, tömpe orr, zavaros kék szemek. az jutott eszembe, hogy lehet, hogy haldoklik. gyanútlanul szálltam be mellé a Vígszínház előtt, búcsút intettem E. barátnőmnek, akivel a Szerájban ücsörögtünk hajnalig.
persze utána leszúrt, hogy miért nem hátra ültem.


az előbb lebukott a fejem a monitorra. puha volt, mint egy párna. egyszer magánóra közben aludtam el. éppen a házi feladatot mondta fel Szilvia, a tanítvány. és arra ébredtem, hogy előre bukott állal szendergek. Szilvia furcsán nézett. kicsit megráztam magam, és showman-stílusban azt tudakoltam: "hol tartunk, hol tartunk?", hetykén, pergőn, karikásan. Szilvia folytatta.


tegnap loop 1 ügynök kopogtatott az ablakomon és rádöbbent, ki is vagyok én.
kzammita táncok kezdőknek, első óra.

a nappalaim és az éjszakáim a fordításnak köszönhetően szép lassan összeérnek és az egész körforgás így, real time-ban sokkal fárasztóbb, mint a színes, nyugtalanító álmok és a reggeli álmos trolizás külön-külön. nem panaszkodom, csak letompultam kicsit. megvolt a szokásos szerkesztőségi értekezlet is, rászántam magam és végül is nem volt olyan súlyos, mint általában. biztos kilazultam.


Tuesday, May 13, 2003


tegnap meg én küldtem Giacomellinek levelet, egy cikk linkje volt benne, a cikk pedig az EVÁ-ról szólt. merthogy van egy EVÁs cégünk, én és Giacomelli vagyunk benne. szóval odaírtam neki a subject-be, hogy "olvasd el, te érted, mi ez?" és elküldtem neki két címre, mert az egyik címben nem voltam olyan biztos.
fel is hívott, hogy megkapta, és megbeszéltük a cikket. és akkor egy olyan húsz perc múlva jótt egy levél egy Giacomellihez hasonló nevű ismeretlentől, és csak egy szó volt benne:

nem.


Kaptam egy levelet Giacomellitől, aki csakúgy, mint Tokos úr, rajongó. ez állt a levélben:


Bill Wyman és Charlie Watts.

Csak a korrektség kedvéért, meg szerintem illene is...
Giacomelli


FK barátnőm tegnap megkapta a kanadai vízumot. FK barátnőm madarakat fogdos. kimegy egy fiúhoz, akivel a wiwen ismerkedtek meg, még sohasem találkoztak. nem tudja, milyenek a mozdulatai, és azt sem, például, hogy nem büdös-e. ezt mind megbeszéltük.de azért belevág. én is belevágnék. FK a vízum-boldogság ürügyén tegnap este vidám társaságot verbuvált össze a Rácba, és mivel kilencig együtt tanítottunk, én is lementem.

FK-t egy nyelviskolában ismertem meg. két és fél évig minden kedden reggel fél nyolckor beszálltunk egy nagy kocsiba és Thelma és Louise megindult Lábatlan irányába. Ott tanítottunk, a Lábatlani Cementgyárban, Karcsi és Gábor üzemmérnököket és dr. Gál Józsefet, aki valamelyik részleg vezetője volt, szálfaegyenes, régimódi, finom ember, csillogó szemekkel. Tanítottam Üveg Róbertet, a fiatal, szögletes állú természetvédelmi felügyelőt, és Tokos urat, a láncdohányos gyárigazgatót, aki szerette a Rolling Stones-t.

ez úgy derült ki, hogy egyszer FK-nak korábban el kellett mennie és a délutáni óráim után Tokos úr szállított vissza Pestre valamilyen hatalmas, vadiúj vállalati kocsiban. sötét volt és fehér, zuhogott a hó, mindent betemetett, nem volt út, kanyar, dombok, semmi, csak a hó. négy óra alatt értünk fel Pestre. és Tokos úr mesélt a két nagy fiáról, a Közel-Keleten olajfúrással töltött nyolcvanas évekről, a cementgyárról, és főleg a Rolling Stones-ról, Mick Jaggerről, Keith Richards-ról, Ronnie Woodról és a Bill Izéről.

Cingár, fekete emberke, hatalmas lendülettel, benyomott egy kazettát, egy válogatáskazettát, Stones-t, persze, és elmagyarázta, hogy felváltva vette fel a régebbi, lassú, lírai számokat és a pörgősebbeket a nyolcvanas-kilencvenes évekből. ezt egyébként nem is magyarázta el, csak betette a kazettát és mondta, hogy találjam ki, mi volt a rendező-elv. amikor kitaláltam, nagyon boldog volt és azt hajtogatta, hogy "maga nagyon értelmes lány". a hangja ráspoly, mohón szívta a cigarettát, félig lehúzott ablaknál, hópelyhek szálltak a kezemre.




Monday, May 12, 2003


a mai nap a sorozatoké. nem lettem kész a fordítással. nem hívtak még, de érzem, érzem, hogy minden percben elérhet a vég. most, hogy ilyen közel van, megnyugodtam kicsit. szaladjak elébe az eseményeknek és írjak egy bocsánatkérős-halasztásért-könyörgős levelet? hm?

ebédnél húgomról és anyámról meséltem barátaimnak. kihűlt a rántott padlizsánom. és persze kiderült, hogy Nefritke pasija gyermekkorában együtt nyaralt és kirándult SD barátnőmmel és családjával. mi nem jártunk kirándulni. lusta, nyavalygós gyerekek voltunk, a hétvégi ház második emeletén tévéztünk és olvastunk, hiába rángatott édesapám a napra.


Jó reggelt. A vincsi-saga folytatódik. Először is, a rendszergazda-fiú még nem nézte meg. Most azt is megtudtam, miért. Az imént futottam vele össze az automatáknál. Szóval, a történetben szerepel egy légkondícionáló, egy fura mélyedés, és egy izzadó fal. Ma reggel, amikor bejött, a szobája vízben állt, többek között egy bizonyos alaplap is, és remélem, hogy a vincseszterem nem egyenlő ezzel a bizonyos alaplappal. kábé ennyire értek hozzá egyébként. szóval, elmondása szerint egész reggel ezt tisztogatta, így hát nem volt ideje az én ügyemmel törődni. azért adtam neki a csokimból, de csak egy kockát vett el, mert azt mondta, hogy vigyáznia kell a vonalaira. körülbelül negyvenöt kiló. bírom egyébként, tényleg.


Sunday, May 11, 2003


múlt éjjel egy körül felhívott D. barátnőm a Vogue hajóról egy buliból valaki másnak a telefonján. fel volt dobva "de szuper a buli, de kár, hogy nem vagy itt, csak a fordítás miatt nem mertelek hívni" közben a telefon tulajdonosa eltűnt, így hát megbeszéltük, mi is történt a buliban addig és mi történhetne még hajnalig, kik vannak, kik nincsenek, mint például én, ugye. aztán ma is felhívott a folytatással, hogy mi minden történt még és hogy nem tudunk-e mégis találkozni, görkorizni, megbeszélni a fejleményeket. és már a nyelvemen volt, hogy

"figyeljannyirajólennedetudodhogyittvanezarohadtfordításblablabla".

és mégsem mondtam ki, és délután találkoztunk, mert D. akkor is fontosabb, mint az a ciki, hogy most éjjel 11 van mindjárt és a tizenkét jelenetből / hónapból (vö. vivaldinégyévszak) csak most lettem kész JÚLIUSsal. A darab másik felét valamikor hajnalban fejezem be (?), mindegy, szóval csak szeretném megerősíteni magamban azzal, hogy leírom, hogy azt szeretném, ha még sokáig így tudnék élni, ilyen döntéseket hozni, hogy inkább D. és nem a munka és inkább egy utazás, mint a pénzgyűjtés, pedig most, hogy ezt elolvasom, látom, mekkora hippi-tirádát zengek éppen, pedig tőlük komolyan rosszul vagyok és örülök, hogy a szüleim idősebbek az átlagnál és éppen kimaradtak a flowerpowerből.

Decembert, decembert akarok, édesanyám, nem pörög a rokka, azaz no use Mother dear, I can't finish my weaving.


közvetlenül az ablakunk alatt a szomszéd házon daru és betonkeverő kezd dolgozni. éjjel 11:47-et írunk. nem értem. egész nap nem csináltak semmit. most nekivágtak. a házunk csendes, egy szomszéd sem kezdett sivalkodni, azt hiszem, mindenki rémülten ült fel az ágyában és most éppen levegő után kapkodnak, nem akarják elhinni. az előbb megpróbáltam elképzeli, hogy csak a tenger zúgása az. egy pillanatra majdnem sikerül.
A.-t jobban izgatja a dolog, őt sokkal jobban idegesítik a zajok, mint engem. egyébként éjjelente én is hallok néha furcsa kopogást, a vastag falakból jön, bizonytalan, össze-vissza ritmus. emberinek tűnik, de nem tudom, ki lehet az. mindegy. A. szerint az éjjeli munkások azért dolgoznak ilyen szorgosan, mert valószínűleg csak most tudták elhozni a lopott gépeket onnan, ahol nappal melóznak.


Saturday, May 10, 2003


este dolgozni mentünk Mamacash-sel. Egy ún. alternatív divatsót néztünk meg. nem értem, hogy 2003-ban az 'alternatív' miért jelenti még mindig ugyanazt, mint mondjuk 1985-ben. Olyan volt, mintha néhány Robert Smith meg Siouxsie plusz a sok Banshee megpróbált volna felöltözni fekete cipőfűzők és kanalak segítségével. ahogy A. mondaná: a világ változhat, Király Tamás nem.

aztán tíz körül MC komoly felnőtt módjára megrendelt három virágcsokrot az unokahúga mai ballagására. lementünk a Rácba. beálltunk a sorba és férfiakról beszélgettünk. jól kibeszélgettük magunkat, aztán kiálltunk a sorból, mert egyáltalán nem haladt. átmentünk az A38-ba (Artyemovszk-38), ez egy hajó a Dunán és nemrég nyílt. volt szabad asztal. a hajó motorja néha felberregett, mintha mindjárt kifutnánk a nyílt és szabad vizekre. fent, a hajókorlátnál egy férfi és egy lány támaszkodott szótlanul és a sötét messzeségbe meredt. tényleg olyan volt, mint egy óceánjárón a huszas években.

ma pedig egész nap fordítani fogok.



Friday, May 09, 2003


kedves tanárkollegák.

ismerik azt az érzést, amikor húsz percig nem jön egyetlen egy diák sem (jó, tegnap vizsgáztak), és Önök már azt tervezgetik, mi mindent fognak csinálni az elmaradt és mégis kifizetett órák helyett ezen a gyönyörű, hétvége-illatú napon, és akkor egyszercsak felbukkan egy darab lézengő diák, aki véletlenül erre tévedt, és mégis meg kell tartani az órát? megyek, vége a szünetnek.


Thursday, May 08, 2003


húgom ma lett huszonnégy éves. szüleimmel és húgommal a Centrál kávézóban rúgtunk be az ünnepi pezsgőtől, szokatlan esemény. apám home videózott és a kamerával az ünnepeltre borított egy pohár pezsgőt. édesanyám is jókat viháncolt. ráírtam a húgom vállára a tollammal, hogy TE, de nem tudom, miért. mellettünk francia pár, féltek tőlünk. az apám törzsvendég, és ezért kötelességének érzi, hogy tíz percig csevegjen a pincérekkel. a főpincérnek augusztus közepén születik harmadik gyermeke, Mirjám. én is átvettem egyszer a kamerát, apám kedvesen mosolyogva pózolt, aztán kikapcsoltam, és akkor láttam, hogy kiírja pirossal, hogy REC. hazafelé a hetesen rámhuppant egy büdös ember. "jaj, bocsi, mellé." haragudtam rá, pedig a farmerem pezsgőtől ázott és majdnem olyan büdös voltam, mint ő.


kaptam egy horror-telefont. a színdarab-fordítás után érdeklődtek. azt hiszem, több mint egy hónapja rajta ülök. most túl ideges vagyok ahhoz, hogy leellenőrizzem, pontosan hanyadikán írtam lelkendezve ebbe a blogba, hogy "már kész van az egytizede..." hát, nagyjából ugyanott tartok. agyrém. össze-vissza handabandáztam a telefonba, hogy már nagy része kész, jó-e úgy, ha hétfőn átküldöm, és így tovább, sok nyúlós, ragadós hazugság. urghghhhhh. az elmúlt néhány perc azzal telt, hogy sorra mondtam le a hétvégi programokat. mindenki megértően, szánakozva nyugtatgatott. nem tudok megnyugodni, nem bírom, hogy ennyire nem tudom fegyelmezni magam.

munkamorál pontok száma: 0,12.


nem elég a busztragédia híre, ma minden dög pletyka valamilyen balesetről szól. Depardieu motorbalesete, Roger Moore rosszul lett a színpadon, drömdröm. hasonló híreink a múltból:

Injekciókal enyhítik Burt Reynolds gyötrelmeit
Gábor Zsazsa örökre ágyhoz kötve?
Billy Joel fának ütközött
Kandalló esett a terhes Claudia Schiffer lábára
Diana Ross a menetiránnyal szemben az autópályán
James Brown tolószékbe kényszerült

jajistenem.


Wednesday, May 07, 2003


egy régi ismerős virtuális öngyilkosságot követett el. most vettem észre. legalábbis azt hiszem. remélem, csak kutat és nem rombol.


lemondtam az esti óráimat, mert itthon kell dolgoznom. ma délután voltam életem első fitness-óráján. tanulságos volt. a futógép (az elején futószalagnak hívtam, de az edzőnő rámszólt, hogy az más) felett van egy TV, amin a BBC News megy. és a testedre tesznek egy rejtélyes kütyüt, ami tudatja a futógéppel, mennyi a pulzusod, és aztán ennek megfelelően surran a gumiszalag a talpad alatt. + a BBC. lenyűgöző.
you can't beat the feeling.


Fodrász-nap. mellettem egy barnásvörös kerekarcú anyuka és a fodrászom - szigorú tekintetű, kislány-hangú Ildi - a színárnyalatot tárgyalják.
"szőkét szeretnék, de nem olyan nagyon szőkét, olyan túl dögöset." rettegve rámsandít a tükörben. dögösen visszasandítok.
"szóval olyan sötétszőkét, világosbarnát, érti." Ildi eltűnik, majd visszatér egy-két műtinccsel.
"ez?"
"hm."
"vagy ez?"
"hát nem is tudom. a lényeg, hogy világosabbat akarok, mert a kislányom is olyan szőke, mellette nem akarok olyan sötét lenni. de nem akarok túl világos sem lenni, csak olyan anyukásat akarok. persze nem olyan nagyon anyukásat."

anyukám, született Kimondhatatlanésmegjegyezhetetlenbolgárvezetéknevű Vera sötétbarna/vörös, dúsfürtű asszony. én meg egy igazi tejbetök. egyszer, általánosban, elfelejtett értem jönni az iskolába. azt hitte az apám jön értem, ő meg azt hitte, hogy blabalabla. a napközistanárnőm kétségbeesetten ücsörgött velem a padon az iskolaudvaron, az óráját vakargatta. aztán valahogy felhívták anyut a munkahelyén. és azt mondta, "rohanok". aztán a napközistanárnőm megkérdezte, hogy néz ki az anyukám. mondtam, hogy képzeljen el valakit, aki nem úgy néz ki, mint én.

acélidegzetű Ildi nyugodtan rámosolyog az anyukára a tükörben és a következő ígéretet teszi.

"ne aggódjon, a melírrel fel fogjuk világosítani."


vizsgafeladat gyakorlása a tegnapi órán: Írj arról, milyen lehet olyan országban élni, ahol a négy helyett csak egy vagy két évszak van. Megkérdeztem Penget, shanghaji illetőségű diákomat, náluk hány évszak van (érdeklődő, egzotikumokra kéjesen sikkantgató tanerő). rámmeredt és mondta, hogy "persze, hogy négy. nem úgy, mint itt." "hm??? ezt hogy érted, kedves Peng?" "hát itt, Magyarországon csak két évszak van, a tél és a nyár." a többiek hevesen bólogattak. egészen meglepődtem.

tegnapi hír volt az is, hogy a szépséges Farzadot (18), akit egyik tanártársam csak úgy hív, A Perzsa Herceg, a múlt héten megverték a bőrfejűek a nemtudommelyik buszon. Farzad az egyik iráni diákom és az orra most kétszer akkora, mint a múlt héten, amikor legutoljára láttam. Farzad nem tudta, hogy itt nem szabad este kilenckor a buszon perzsa nyelven beszélgetni egy másk iránival, akit Shervinnek hívnak, szintén tanítványom és az órán csak úgy hívom, hogy Radio Tehran, mert megállás nélkül beszél, és nem mindig angolul. egyébként nagyon büszke arra, hogy elneveztem Radio Tehrannak, tudom, mert elújságolta egy másik tanárnak és aztán visszajutott a fülembe.
Shervint nem bántották.



Tuesday, May 06, 2003


tegnap éjjel felhívott Nefritke. kérdezte, nem vagyunk-e a Kultiban. mondtam, hogy nem, mert éppen egy vicces Steven Seagal-filmet fordítok.
"De kár. lejöttem cigiért görkorival, aztán már nem volt kedvem visszafordulni, úgyhogy eljöttem ide a Kultiba, hátha itt vagytok, aztán meg előtte megittunk egy üveg bort, úgyhogy most be vagyok baszva, tök jó, már néhányszor majdnem elestem."
Nefritke. megőrülök!!!


az előbb a sulibüfében két izraeli diák megkérte angolul a büfést, hogy hangosítsa fel a rádiót, mert a kedvenc számuk megy. Felcsendült a "Szólj már, a szívem már csak egy szót vár, lalalala". Egymásra néztek és elkezdték énekelni, hogy "Szójjmááá". ettől egy pillanat alatt elöntött a nemzeti öntudat. Igen! mert jól emlékszem az "Ádzsászkócsuszéj"-re, meg a "Ásopiszóláki"-ra, meg a "Jomáháátjomászól"-ra. jessz. aztán leírtam nekik egy darab papírra, hogy zan-zi-bár.


Monday, May 05, 2003


lígalájz-Vörösmarty-parti. összefutottam M-mel, aki odaadta az ajándékomat, amit még Bécsből hozott nekem. egy kis színes bigyó, a közepén fura fólia, átnézek rajta, és olyan a hatás, mintha a nyolcvanas évek videóinak színes szikráiba néznék. így néztem a sípoló néniket, az anyázó feketeingeseket, a repülő sörösüvegeket. mert a szikrák segítenek. különben meg forrt bennem a düh a félelem és a tehetetlenség.

és aztán szépen elballagtam, balra, a Duna felé, egyenesen a vasárnapi tömbösített pótóráimra a szakkollégiumba, ahol az egyik diákom rácsapta a papucsát egy lassú légyre, ami furcsán ott maradt a halványzöld linóleumon, se lapos, se mállott, intakt, mint Diana hercegnő a kocsiban, intakt, de már nem volt benne élet. tartottam tovább az órát, de oda kellett néznem és akkor megláttam a csöndes légy körül a sok apró fehér lárvát (?), belőle jöttek, körülötte tekergőztek és arra gondoltam, ugyanígy tekergőzünk mindannyian, riadtan, halálfélelemben. az óra anyaga a feltételes mód volt.


nem akarom elfogadni, hogy ez a munkahét ötnapos. de nem tudok mit csinálni. egyre többet gondolok New Yorkra, és arra, milyen lesz az életem. persze az apám ókori szerzőket idéz, "a testedet viheted bárhová, a lélek ugyanaz marad." vagy valami ilyesmi, azt hiszem Cicero mondta az utazgatásról. Neki persze volt egy-két tengerparti háza, ahol kedvére tűnődhetett egyikből a másikba, szőlőmagokat ropogtatva a fogai közt.


V. is, én is szandált hordunk, itt a nyár. megbeszéljük, hogy mostantól állandóan mocskos lesz a lábunk és a folyamat majd a Szigeten éri el tetőfokát. aztán eszembe jut, hogy egyáltalán nem biztos, hogy még itthon leszek akkor.


Sunday, May 04, 2003


Ráckert. Giacomelli és én + néhány lúzer, akik nem tudták elhagyni a várost a négy szabad napra. tényleg nem voltak sokan, pillanatok alatt hozzájutottam a ginemhez, G a söréhez, kényelmesen helyet foglaltunk és elkezdtük megbeszélni a hét eseményeit. azért is találkoztunk, mert el kellett neki mondaniom, hogy volt barátnője, SD, aki az én régi nagy barátnőm és mostmár Angliában él, összejött egy Mike nevű angol pszichológus-hallgatóval, akit a kinti munkahelyén ismert meg. SD munkája abból áll, hogy mint képzett gyógypedagógus, sérült angolokkal foglalkozzon. SD eddig csak gyerekekkel dolgozott, ki is volt bukva az elején. azt mondja, sokkal nehezebb azt éreznie, hogy eredményt érhet el. Például az a feladata, hogy sétálni menjen egy negyvenéves férfival, Paullal, aki pelenkát hord. nem azért, mert inkontinenciától szenvedne, hanem egyszerűen pelenkában érzi jól magát. Paul és SD leülnek egy padra egy parkban és ott üldögélnek egy darabig a galambokat nézve. Paul megmutatja SD-nek a zokniját "Szép?" "Nagyon szép." Paulon kívül még három emberrel foglalkozik, az egyik feleségül akarja venni. az intézetben az angol munkatársai kedvesek, de nagyon súlyos szinten vannak, SD-től kérdezik, hogy mit hogy kell írni. SD mesélte, hogy az egyik azt hitte, hogy HepatitUs B. na mindegy, SD és Mike egymásra találtak és május 18-án hazalátogatnak néhány napra. ezt kellett elmondanom Giacomellinek. viszonylag jól fogadta, kicsit hümmögött, de jól fogadta.

aztán ahogy ott üldögéltünk, odalép hozzánk egy háromszögarcú fiú és megkérdezi, hogy lenne-e kedvünk egy reklámfilmben szerepelni. "Hát persze. Mennyi?" kérdem. "Húszezer, a jövő héten, este hattól éjjel kettőig úgy kéne csinálnotok, mint aki bulizik." Giacomelli rámmered, most egyébként különösen jól nézett ki, mert péntek-szombaton vitorlázni volt a Balatonon és jól lesült. visszenézek rá. bólogat. "Ja, persze, bulizunk." "Mit kell reklámozni?" "Gordon's Gint" "Kurva jó." "Nem megyünk ki egy kicsit? a saját érdeketekben" ezt nem értjük. aztán kiderül, hogy a fiú le akar minket fotózni és egy papírt is lobogtatni kell, amin egy szám van. "Á, nem , maradjunk itt, engem nem zavar" "Hát jó." elővesz egy papírt, amire fekete filccel ráírja, hogy 1 4 0 . én voltam a száznegyvenedik. "százharminckilenc embert fotóztál le ma este?" "Á, nem, ezen a héten." "És jól megfizetnek ezért?" "Ja, ja, (KLIKK) nem hagyom magam. Majd a rendező kiválasztja ezekből, hogy kikkel akar forgatni. Hány évesek vagytok?" "Én huszonnyolc, ő huszonhét". bökök Giacomellire. közben ő is kap egy papírt, 1 4 1. "Az jó, mert a reklám az angoloknak készül és ott 25 éven aluliak nem szerepelhetnek reklámfilmekben". ezen eltűnődök. eszembe jut néhány reklám, amit rövid angliai tartózkodásom alatt láthattam, és tuti, hogy volt benne nyivákoló csecsemő, focizó kisfiú és tizenhárom éves szupermodell. mindegy, nem szólok semmit, mert a fiú egyszercsak ideges lett. "a franc, kifogyott az elem." a gépéből. Giacomelli hiába pózol, a gép nem kattan. "na bazmeg, várjatok meg, mingyár jövök. Meddig vagytok itt?" "hát, még egy ideig." a fiú eltűnik.

A következő félórában vészesen hidegre fordul az idő, metsző szél fúj. teljesen összegémberedünk, a háromszögarcú nem jön vissza. a Ráckert kicsit, de csak kicsit, megtelik. feltűnik a fiatal színészhallgató, akit blekendekker fúróval kúrnak seggbe az egyik Varjúdombi mesében, a Shopping & Fuckingban. kutya baja, lilahagymás kenyeret rágcsál. itt van egy feketehajú lány is, akit egy éve a SHAPE magazinban próbáltak lefogyasztani 'mint magazinunk munkatársát'. azt hiszem, Nóra. vagy Flóra. Giacomelli nyűgös, hogy hideg van, induljunk valamerre. "Dehát a reklámkarrierünk!" úgyhogy tovább várunk, várjuk vissza az ismeretlen castingost. hiába, csak nem jön. "Csak téged akart lefotózni, jó kamuduma." mormogja G. "neeeem, neked sokkal jobb bulifejed van" magyarázom. ezen eltűnődik. aztán az jut eszembe, hogy az egész valami nagy átverés és holnap már ott díszeleg az önelégült bulifejem a 1 4 0 - es számmal, mondjuk, a szánalmas.hu-n. vagy a fickó egy sorozatgyilkos, aki a falán őrizgeti a megszámozott lányokat és fiúkat, akikre aztán szisztematikusan lecsap. még van egy kis időm tehát.

elgémberedett nyögésekkel feltápászkodunk és elindulunk kifelé. "pisilnem is kell." nyávogom csalódottan és arra gondolok, milyen jól mutattam volna egy Gordon's Gin - reklámban. "Gordon's. Csak a tiéd!" vagy valami ilyesmi. "Biztos felfáztál ebben a hidegben." nyugtat meg Dr Bubó-Giacomelli.



"Gin Lane" in London - Hogarth's print (1751) showing the social effects of heavy drinking of cheap gin amongst ordinary people in Britain in mid-18th century

Saturday, May 03, 2003


ma éjjel azt álmodtam, hogy valamiért (MIÉRT?) a szerkesztőségben kellett átöltöznöm. lekuporodtam egy számítógép alá és gyorsan lekaptam a pólómat. senki. jöhet a melltartó. boldogan kifújtam a levegőt, nem is olyan nehéz. aztán felnéztem és ott ácsorgott mindkét főszerkesztőhelyettes, egy belpolos, két sportrovat, egy bulvár. a gazdasági rovat vezetője akkor ért oda, és a nyakát nyújtogatta. a lányok közül senki. nem nagyon mondtak semmit, ők is zavarban voltak, de csak egy kicsit. én meg a (csupasz) vállamat vonogattam és megpróbáltam magam eltakarni.
ez az álom csupán egy újabb változata a már jól ismert

egy-csapat-idegen-férfi-és-nő-előtt-kell-pisilni

típusú rémálomnak.
az egésznek persze van egy lájtos, real life drama változata is. amikor tizenkét éves voltam, elmentünk nyári táborba Bémáriafürdőre a Hegedű utcai általános iskolával. mindig a Balettintézetesekkel mentünk, akik idősebbek, izgalmasabbak és szebbek voltak mint mi. nem is nagyon álltak szóba velünk, de egy üdülőben laktunk. és aztán az egyik balettosfiú benyitott éppen abba a vécébe, ahol én éppen a bugyimat készültem felhúzni. egymásra meredtünk, forró lett a fejem a szégyentől. kiment és hallottam, ahogy a barátaival sustorognak és nevetgélnek. úgyhogy azon a délutánon nem is jöttem ki a vécéből, csak amikor már biztos voltam benne, hogy elmentek. addig dühös pofákat vágtam a tükörre. persze a két hét alatt egyszer úgyis beazonosítottak, na mindegy. egyébként nem az a balettosfiú volt, aki nekem tetszett és aki úgy táncolt lehunyt szemmel a Moonlight Shadow-ra, mint egy transzbazuhant tündérlány.


Friday, May 02, 2003


a magyar kisgyermekről és az űrutazásról eszembe jutott egy sztori, amit anyu mesélt. a hetvenes években a Minisztériumban volt egy kontyos orosz nő, Natália, akivel egy osztályon dolgoztak. férjhez ment egy magyarhoz. egyszer az anyu egyik kolléganője behozta a kisiskolás fiát. Natália megkérdezte, mi lesz, ha nagy lesz. és a kisfiú azt mondta, hogy pilóta. repcsit akar vezetni. erre a Natália azt mondta.
"naa, majd ákkor foksz repuljót vezetni, há mi ádunk nyektek."


este / éjjel E. barátnővel. vacsora a Szerájban, aztán éjszakai futós-szatíros-szökőkutas andalgás Margitszigeten, aztán Pozsonyi úti kávé-cigi-ilyesmi. E. felkért (gyönyörű szó), hogy írjak egy forgatókönyvet egy filmötletből, amiről évek óta beszélgetünk. próbálkoztunk mi már ilyesmivel, de soha semmi nem lett belőle. amikor múltkor a Rácban elmondtuk D-nek, E. nővérének, miben mesterkedünk, szánakozva elmosolyodott és úgy nézett ránk, ahogy a felnőttek néznek a magyar kisgyermekre, amikor az kijelenti, hogy űrhajós lesz. azóta E.-t felvették producerszakra a filmfősuliba, és előbb-utóbb úgyis filmet kell csinálnia. akkor miért ne legyen éppen ez?

részlet a tegnap esti kreatív párbeszédből:

E.: biztos vagy benne? ez legyen a vége?
trkszfi: ja, ja. ugorjanak ki az ablakon.
E.: nem brutális ez egy kicsit?
trkszfi: mi? az, hogy a végén tűz üt ki, és kiugranak az ablakon?
E.: (elbizonytalanodva) hát igen. az.
trkszfi: (elbizonytalanodva) hát, szerintem nem.



Thursday, May 01, 2003


A Duplában ebédeltünk, nemrég nyílt. a Szimplások csinálják, ott van ez is a Kertész utcában. jó hely. finom és olcsó. ja, és jobb arcok vannak, mint nagyon sok más helyen.


megcsörren az utcai telefonfülke és egy kíváncsi természet felveszi. kiderül, hogy egy orvlövész hívta, aki célkeresztbe fogta. Colin Farrell, Kiefer Sutherland, 'A fülke'. a film tavaly lett kész, amikor Malvo-ék Washingtonban ámokfutottak, úgyhogy akkor be se mutathatták. most bemutatták. A Die Hard 3-ban is telefonon keresztül ugráltatta Bruce Willis-t a főgonosz.
egyébként évekig azt hittem, hogy a Die Hard német film. ezért vagyok angoltanár.


Home