torokszofi

Sunday, November 30, 2003


helyesbítek. D. barátnőm is tudja, ki az az Etienne Daho, megírta levélben.

egész hétvégén kóvályogtam, néhány nap és jobb lesz. családi látogatás, sok alvással. nyikorgó ajtók. még mindig álmos vagyok.


Saturday, November 29, 2003


jelenleg párkapcsolatom határait feszegetem. ez azt jelenti, hogy kamaszkorom vállalhatatlan zeneszámait töltögetem le sorra a K++ról és nagy örömömben azonnal le is játszom őket, a megfelelő hangerővel persze. ez nem azt jelenti, hogy Madonna Like A Virgin, mert azt folyamatosan vállalom, a new yorki metróban például, amikor minden utas felismeri, mi recseg éppen a discmanemben és egymásra mosolyog a sok ember.

szóval jelen pillanatban Etienne Daho francia dalszerző-előadó dalai zendülnek fel sorra, igazi nyolcvanasévek-gyöngyszemek, francia nyelven, természetesen, úgymint Weekend á Rome, Epaule Tattoo, valamint a Francoise Hardy - Etienne Daho duett, a cukormázas Et Si Je M'en Vais Avant Toi. valószínűleg húgomon és SD-n kívül nincs teremtett lélek, aki tudja, miről beszélek. illletve, nem, loop mostmár nagyon is tudja. ül a szőnyegen és az iBookot nyomkodja. néha rásandítok, egyelőre semmi jele idegrángásnak. legalábbis innen úgy tűnik.


Friday, November 28, 2003


A. is bejött látogatni, a munkahelyétől nem messze feküdtem, de azt hiszem, egyébként is bejött volna. ült a kis széken és feszengett és minden ötödik percben azt kérdezte nem félsz? aztán hozzátette tudom mennyire parázol az egészségügyi dolgoktól. a szerelmeiről is beszélgettünk. nincs jó passzban. aztán hallgattunk és egymásra kacsintottunk, mint régen.


itthon vagyok. nem tudok ülni és szerelmeskedni (nem). a műtét előtti éjjel bejött az egyik fehérfityulás lekezelőhangú huszonnégyéves és megdobott néhány xanax-szal. gondolom, leszedálják a beteget, ne pattogjon itt idegesen. mondjuk az én adagomat lehúztam a vécébe. aztán ott pattogtam idegesen, amíg rám nem borult egy átlátszó műanyag maszk, az utolsó gondolatom az volt, hogy jé, olyan, mint a snorkel-pipám.

aztán utána éjjel csak forgolódtam az infúzió-pöcök és a fájdalom között, aztán hajnalban kivánszorogtam a nővérszobába.

- Kaphatnék egy fájdalomcsillapítót?
- (olyan hangon, amilyet még az óvónénim sem engedett meg magának annak idején) Hát én meg honnan tudjam, magának mi kell, drága?
- Nagyon fáj a sebem.
- Akkor adok egy fájdalomcsillapítót. Algopyrin jó lesz?

elvettem, de nem köszöntem meg. értelmezhetetlen párbeszéd. mi a jóistent képzel magáról? így csoszogtam vissza a kórterembe és a fejemben azt sziszegtem döfködtök, vagdostok, ledrágámoztok, tologattok, galambtojásnagyságú rántottát reggeliztek holnap, de én már akkor messze járok, és jól kimosom minden ruhámat, amihez hozzáértetek.


Wednesday, November 26, 2003


nincs semmi baj, csak a következő néhány napot átalszom. fehér hálóing lesz rajtam, hogy könnyebben hozzámférjenek. meg a taj-kártyám, a csuklómra kötözve. és körbe-körbe egy csomó idegen, valamint egy szappanhabfaló beretva. de ez csak a látszat, mert közben végig ott tempózok valahol, nem hideg a víz, kellemes áramlat. csak két-három nap, izomlázam se lesz.


Tuesday, November 25, 2003


asztakujva.

a legjobb a theatreal. és a basszus.

ő pedig Colin.


édesapám aggódik, hogy beszippant a Birodalom, hogy nem jövök haza sosem. elmondom, én miért aggódom. azért, mert pontosan tíz éve tanulok, hogy aztán taníthassak, egyetemen. nem angol nyelvtant, hanem reneszánsz irodalmat. utóbbi 5 éve dőlt el, még Szófiában. ezen lehet keseregni, például ráállhattam volna az alkalmazott grafikára, esetleg nyithattam volna egy nyelviskolát. ezt elpuskáztam. nem jó, nem jó, mert szülővárosomban az angol szakon a tanárok maguk viszik az A4-est és a tintapatront a fénymásolóba. mert nem küldhetnek leveleket az egyetemi postán messzi tájakra, el kell sétálniuk a sarokra és feladni a borítékot saját zsebből. ez nem olyan nagy baj, végülis. és taníthatnék, mert szükség lenne rám. csak nem tudnak fizetni. 0 forint/hó.
most mit kezdjek ezzel? SD barátnőm Nottinghamig gyalogolt, hogy csak egy kicsivel jobban megbecsüljék. SD gyógypedagógus.

ja, és szeretek taxizni, szeretem a szélessávot és szeretek étlapot lapozgatni. és szeretnék abban a lakásban élni a szerelmemmel, ahol felnőttem, a Körút és a Szófia utca sarkán. ilyesmi. nem lehetetlen, persze. nem gondolom, hogy lehetetlen.

azt szeretem a Birodalomban, hogy minden liftben ott az emelet Braille-pöttyökkel is. és azt is, ahogy a húgom azon morfondírozott a nyáron Los Angeles-ben, hogy mennyi tolókocsis van Amerikában. pedig csak élik az életüket és nem egy szűk szobában tévéznek.

és jó a bageljük, scallionnal. Papi, még nem kóstoltad.


és boldog születésnapot, Zsaklin.


még péntek este történt, hogy a Szódában Basszus szóba hozta a Liverpool SC-t, mire én lelkes, lassú mosollyal felrikkantottam Hajrááá, Vörös Ördögök!, mert valahogy bennem volt, hogy a piros szín központi szerepet játszik a Liverpool ikonográfiájában. az asztaltársaság egy emberként rezzent össze, a jeges csendben valaki fel is szisszent. Basszus rámnézett és nagyon nyugodt (talán túl nyugodt) hangon csak annyit mondott, "az más".
erre gondoltam, amikor ma kinyitottam a szemem.


Monday, November 24, 2003


álltunk RsB-vel a Genius Barban és Jane Goodall fekete-fehér képét néztük, ahogy egy csimpánz éppen benyúl a szoknyája alá. A Genius Bar az Apple Store-ban található, a SOHOban. a lényege, hogy minden Apple-gép tulajdonos, akinek valami problémája van, odamehet ehhez a pulthoz és ott ácsoroghat, amíg egy genius (az Apple Store alacsony munkatársa) meg nem hallgatja, mi a baj. aztán a genius mond valamit "push enter, open a new file, let's mount a backup cd", és te remegő ujjakkal próbálod megcsinálni, amit mond, és néhány órával később te is genius lehetsz és boldogan kisétálsz a helyrepofozott gépeddel, és a legjobb, hogy egy fillért sem kell fizetned az egészért, hiszen te csináltál mindent. mondjuk rá kell szánni három-négy órát az életedből, mert elég sokan várakoznak a Genius Bar pultjánál. mindazonáltal életem jelenlegi szakaszában még mindig több időm van, mint pénzem.

szóval ott álltunk és vártunk a sorunkra és néztük Jane-t és a csimpánzot a szoknyája alatt és elmeséltem RsB-nek, hogy Jane Goodall milyen rettentő halált halt a dzsungel mélyén, hogy meggyilkolták szörnyű népek a kis kunyhójában és ettől még nagyobb figyelemmel tanulmányoztuk a fotót, RsB szomorú lett.

és most azt olvasom a neten, hogy december 13-án Pécsre látogat Jane Goodall, a csimpánzok barátja. tehát életben van. RsB, hallod? rosszul mondtam. összekevertem Dian Fossey-val.


Sunday, November 23, 2003


Q újra itt. este elmentünk vacsorázni a Menza nevű helyre. Q állta a cehhet. azt mondta, hogy régebben volt egy olyan terve, hogy 25 éves korától a vagyona banki kamataiból kíván élni. mondtam, hogy jó terv. a Menza helyén egykor hűtőgép-bolt állt. régi bérház a Paulay utca sarkán, a Liszt Ferenc térnél. itt lakott egy régi osztálytársam, aki tizenöt éve halott.

aztán sokkal később azon morfondíroztam, hogy ha nem futok össze a házunk kapujában egy rég nem látott lánnyal, akkor elérem a trolit, ami előttem húzott el és akkor nem a Hollán Ernőn baktatok le a Körút felé, és akkor nem ütközöm bele D barátnőmbe baktatás közben, a lábán görkorcsolya, és akkor nem méregetjük egymást furcsán, mert hát eredetileg nagyon úgy volt, hogy hiába vagyunk egy városban néhány hétig, mégse látom, mert nem akar látni, szóval ezután baktattam tovább és küldtem neki egy szót sms-ben, amit aztán este vett észre és felhívott és hát kedden találkozunk.
megyek aludni (igenismegnemis).


jó volt a Szódában. ittam egy keveset, először rumot (courtesy of basszus), aztán a jó öreg gin, aztán vodka és megint rum. sokat csókolóztam, és néha elkaptam susie kedves pillantását. elmentem a pulthoz támaszkodni, mire egy futárlány leült loop mellé, aki éppen abarbival beszélgetett. a futárlányt megfogtam a hónalja alatt és lágyan kiemeltem a székéből. ez most valójában két este egymás után, a csütörtök, amikor E. barátnőm is ott volt, és M is, és nefrit és galádka és bright is, és a péntek, amikor abarbi és navarro. E. megkérdezte, mit iszol, azt mondtam murot. ez volt a rum.

loop, keze a szívén, az amerikai himnuszt énekelte, szép volt. nefrit és én hallgattuk, E. egy kicsit távolabb ült, előrehajolt, és azt kérdezte lassan most mi a téma?, mert azt hitte, beszélgetünk. A. is ott volt, jó volt megint látni. ma reggel pedig felhívott, hogy kidobhat-e valami régi cuccomat és egészen elképedt, amikor azt mondtam, nem.


Thursday, November 20, 2003


este looppal kisétálunk az utcára, ahol éppen plastik száll ki a kocsijából és besétál a macskájával a kisállatkórházba, alig néhány lépésre zsaklin és shadowrider lakásától. hajnali háromkor alszunk el a szőnyegen, aztán háromnegyed hat körül én felmászok a galériára, loop leül dolgozni, aztán elmegy, én meg még úgy döntök, hogy alszom egy kicsit, mielőtt bemegyek meglátogatni mamacash-t, galadrealt és a drága nefritkét. sajnos elalszom és nem sikerül, így susie-ról is lemaradok. majd holnap. aztán lassú zuhany és ebéd gorennel, akinek elmondom, újra meg újra, hogy mennyire szeretem, ahogy a basszus ír. aztán ő elmegy patraccal találkozni, én meg hazabuszozok, ahol loopmom és loop öccse várnak. utóbbi bejelenti, hogy nemsokára elkezdi írni a blogját. a régi postaládámban megtalálom aBarbi levelét, tizenharmadikai keltezesű. a levél egy képeslap, halakkal. úsznak és néha rámpillantanak. rsb-nek is kéne válaszolni és she-nek is. nemrég derült ki, hogy ismerik egymást. mindjárt, mindjárt megyünk aludni, lassan lecsukódnak a szemeim, és közben mosolygok és elmerülök az illatában.


Monday, November 17, 2003


hiába csöng a telefon, nem veszik fel, pedig a kijelz?n ott a nevem. furcsa hazatérés. nem is hazatérés, csak látogatás. és mégis. szomorú vagyok, de nem boldogtalan. és egyszer újra jó lesz.


igaz, igaz. esetünkben a két ember valóban négy ember. valamint

happy happy joy joy
happy happy joy
happy happy joy joy
happy happy joy!


Thursday, November 13, 2003


éjjel még az East Village-ben lemezbemutató valami, előtte megbántottam RsB-t, mert az utolsó estét neki és Sofiának ígértem, de aztán mégsem, és én is ideges lennék magamra, ideges is vagyok. aztán hajnalban a házigyantával kulimászt csinálok a kád szélén, de nem bírom cérnával és kidobom a kukába, nem, RsB dobja ki, aki ebben a tekintetben egy control freak, biztosra veszi, hogy én lecsöpögtetném, végig a keskeny előszobát.

a feszültség mostmár elviselhetetlen, Shapiro professzor vár kora délután, aztán Adi egy pillanatra, és a csomagolás, és közben érzem, ahogy lassan elengedem magam, mert mostmar bármi történhet, léphetek jobbra, vagy egy kicsit hátra, oldalt, minden mozdulattal közelebb vagyok. ettől a gondolattól aztán minden remegni kezd és és és és itt rezonálok valahol a százharmincharmadik utca vonalában, hallgatom, ahogy a fekete tizenhároméves ordít bele az éjszakába, a hangja megbicsaklik, kifordul, fuckyoufuckyouman, kétségbeesetten az ablakom alatt, nem először, és nem nekem szól, úgyhogy már nem is hallom, lencsében és ruhában alszom el, a hasam alatt a szemöldökcsipesz, a lámpa az arcomba világít, fényes, rövid alvás után itt indul a nap, és az óceán felett ér véget. (1)


Wednesday, November 12, 2003


húgom állítja, hogy egyszer régen, 1999-ben egy szellem hajnalban bement a szobájába és felrázta álmából, hogy menjen át a másik szobába nekem segíteni, ahol éppen a szakdolgozatomat próbáltam kinyomtatni, a leadás napján természetesen. merthogy előző éjjel megígérte, hogy segít a nyomtatásnál, csakhát elaludt szegény. aztán megjelent az ajtóban, riadtpiros szemekkel, hogy a szellem szólt neki, hogy micsoda dolog ez.

ez jutott eszembe, amikor SD barátnőm felhívott Angliából és elmesélte, hogy az intézetben, ahol dolgozik és négy szellemi fogyatékosra vigyáz, az egyik felső emeleti szobában lakik egy szellem. először egy nagydarab fekete ápolt kezdett el rá panaszkodni, de aztán feledésbe merült a dolog, mert a nagydarab fekete ápolt egy esernyővel rátámadt SD barátnőmre, úgyhogy kirohantak a mentősök, és lekötözték és elcipelték hordágyon, de megmondták, hogy költöztessenek egy cingárabb valakit a felső emeletre, mert ők bizony legközelebb nem hajlandók ekkora súlyt cipelni. úgyhogy az agresszív fekete lekerült a földszintre, egy vékonyabb ápolt pedig beköltözött a szellemhez, és ott rettegett. mind a ketten egy idősebb női szellemről beszéltek, aztán SD kolléganőjének belecsípett valaki a fenekébe, amikor egyedül ácsorgott az ablaknál. aztán egyik nap, annak ellenére, hogy forrón tüzelt a kályha az emeleten, látták a saját leheletüket, ami SD szerint klasszikus ismertetőjel, fel is sorolt néhány fimet, ahol ilyesmi előfordul.

SD barátnőm nyomozni kezdett, és kiderítette, hogy régesrég egy ravatalozó állt az épület helyén, jé, tényleg, ott az a régi temető az utca másik oldalán. úgyhogy múlt csütörtökön kihívták a helyi plébánost, aki lespriccelte szenteltvizzel a cingár ápolt szobáját. és azóta voltszellem-nincsszellem. (2)


Tuesday, November 11, 2003


hajnali negyed öt. otthon pedig délelőtt negyed tizenegy. megismételném az előző mondatot. az esszé mindjárt kész. ez azt jelenti, hogy még mindig nincs kész. de legalább már tetszik. este RsB elment egy meghallgatásra, előtte együtt gyakoroltuk a jelenetét. többször elhangzott benne a Chunky Turkey Soup kifejezés. most állandóan ez pörög a fejemben. ez annyiban tragikus, hogy a Két nemes rokon című Shakespeare-Fletcher mű elemzéséhez, azaz ahhoz a darabhoz, amin éppen dolgozni próbálok, nem sokat tesz hozzá a Chunky Turkey Soup. illetve túl sokat tenne hozzá, ha engednék a fejemből érkező nyomásnak és beleírnám.
(3)


Monday, November 10, 2003


nem kezdhetek el csomagolni, még rengeteg dolgom van. erőszakkal tartom vissza magam. mert még annyi dolgom van. az esszé mindjárt kész, maradt még egy-két tiszteletkör, 3 giant csomag Reese's a húgomnak, mert nagyon szereti. az utóbbi néhány napban rohamosan csökkent a hallásom. nem újdonság, de most minden második mondatra rákérdezek. lehet, hogy már a füleimet is becsuktam.

tegnapelőtt megvolt a celebrity spotting part two. a Bar 6-ben üldögéltem egy magyar celebrity-vel, szemben velünk John Lennon és Yoko Ono fia, Sean. SD barátnőmnek tetszett, körülbelül 12 éve. Sean megnőtt azóta, feltehetően megtanult mindenfélét az életről, és most itt ült egy szemüveges, ázsiai csajjal a Bar 6-ben, de nem Yoko volt az, pedig én a Yoko-t nagyon bírom. J felvilágosított, hogy a nő nem a csaja, mert Sean a mittudoménkivel jár, aki a Mamas and Papas egyik tagjának a lánya. úgy látszik, esélye sem volt, hogy a taxisofőr lányát vegye el.

és aztán suhanunk a taxiban, mert most már nagyon nagyon hideg van, az Amsterdam Avenue-n végig zöldet kapunk és gondoltam, megszólítom a taxist, hogy micsoda zöldhullám, wonderful, de nem lehet, mert a taxisok fülbecsippentős telefonon beszélgetnek folyamatosan, olyan nyelven, amit nem ismerek. és ez végülis jobb, mintha matekoznának veled. (4)


Sunday, November 09, 2003


furcsa volt ez a hideg. napok óta. én fázós vagyok. a legfázósabb. aztán tegnap éjjel a HOT csapból már jég folyt. olyan színes jégkása vagy legalábbis olyasmi. nem tudom, mennyi az a
33 F. megkérdeztem. fél. fél celsius. de ez az utcáról kéne, hogy szóljon. nem a szobámról. ráadásul mindjárt kezdődik a holdfogyatkozás. a hold sem melegít.

amikor gyerek voltam, apámmal fennmaradtunk az erdő mellett és felvette a sötét holdat videóra. sötét volt. apámra egészen furcsa hatással volt a holdfogyatkozás: elkezdett mindenről kicsinyítő formában beszélni. holdacska. felhőcske. és madárkák a kis fák között. aztán sarlócska. ez a holdacska sarlójára vonatkozott. aztán reggelre elmúlt nála ez az egész.

szóval a hideg. aztán délután nagy csikorgással befékezett a ház előtt egy EMERGENCY HEATING UNIT. ezek szerint nem csak én aludtam zokniban napok óta. és elkezdett gőzölögni a levegő, sípolni a radiátor. a szobám olyan lett, mint egy meleg lepedő a vasaló alatt. és a forró zuhany. huszonöt percig gőzölögtem vizesen mosolyogva, mozdulatlanul. szabad szappanozni. (6 days to go)


Saturday, November 08, 2003


Chanderrel színházba akartunk menni. nem sikerült. be akartunk menni egy koncertre, aztán mégsem. beültünk a PoPcafeba, ahol megint túlzásba vitték a légkondícionálást. kabátban és sálban ücsörögtem és néztem a fekete kezeslábasban suhogó kerekfenekű pincérfiúkat. mindegyik tizenhét éves volt és mindegyik judelaw-szemekkel pillogott. aztán átmentünk egy szendvicsbárba, mindig minden nyitva. a kolumbiai szendvicskészítő kijelenti, hogy mindennél jobban szereti Amerikát, dominikai a felesége, és öt éve él itt. mondtam neki, hogy akkor amerikai. hevesen bólogat, ezt akartam mondani. dupla adag mézesmustárt spriccel a cipómba. aztán Chanderrel kiválasztjuk a legjobb asztalt és elmesélem neki, mi az a szerelem. a főbb szerepekben: Architeuthis dux és Mesonychoteuthis hamiltoni.


Friday, November 07, 2003


megállás nélkül szakad az eső, fűtés nincs. lassan csomagolni kezdek. édesanyám leokézott egy rólam készült képsorozatot. ez nagy dolog. általában csak ennyit mond, láttam már jobbat is. miért nem vagy rendesen kifestve. vagy: mint egy öreg mosónő, úgy nézel ki. édesapám pedig gyakran mondogatta, hogy soha senkit nem találsz majd magadnak. túl sok vagy. senki nem visel el hosszútávon. régebben pedig meg volt arról győződve, hogy csak az őrülteket vonzom, velük érzem jól magam. szerintem csak nem tudja megemészteni, hogy ez már rég papadontpreach-kategória. most valahogy elégedett egyébként. csoda. csoda. mindketten azok, azt hiszem. édesanyám megkérdezte, ki festett ki az új képeken. mondtam, hogy hát persze, hogy RsB. majd édesanyám kijelentette, hogy nagyon lefogytam, és mostantól a húgom a duci lánya. ducilány negyvenhat kiló.



Thursday, November 06, 2003


éjjel búcsúvacsora, Mamacash ma utazott haza. a Moustache nevű helyen ücsörögtünk, én egy pisztáciafagylalt felett, amire L hívott meg, miután véletlenül hazavágta a gépemet a LimeWire-rel. az Apple store a Sohoban már régi ismerősként üdvözölt. szóval ott ültünk tegnap éjjel a Moustacheban és hangoskodtunk. Nana megkérdezte a török pincérfiút, hogy van az törökül, hogy a zsebemben sok alma van. hát így, ugyanígy. a zsebemben sok alma van. hogy utálhatott minket. mi élveztük. aztán MC és L kimentek az utcára cigarettázni. jó sokáig. aztán végül a következő tárgyakkal tértek vissza:

- Kofi Annan szívélyeshangú levele Alija Izetbegovicsnak címezve
- a Dalai Láma egyik műve a Dalai Láma dedikálásával
- meghívó Richard Gere 50. születésnapi partijára, 1999-ből
- Richard Gere kézzelírott levele egy bizonyos Mo-hoz, melyben megköszöni a festményt, melyet Mo-éktól kapott, valószínűleg a születésnapjára. a levélben még említést tesz egy filmről, amit "a jövő héten fejezek be".

szépen ír, J teljesen beleesett a kézírásába.

a fenti tárgyakat L kukázta, tegnap éjjel, az esőben, amíg MC cigarettázott. ez New York.


Tuesday, November 04, 2003


J hívott tegnap a munkahelyéről. koreai barátnője, Lynn, sokkos állapotban van, miután előző éjjel rajtakapta a szerelmét egy szőke barbibabával. a pasit nem ismerem, annyit tudok, hogy pénteken Johnny Deppnek öltözött a Pirates of the Caribbeanből. megkérdeztem J-t, a két hónap alatt, amióta Johnnydepp barátnője, Lynn tapasztalt-e bármit, ami ebbe az irányba mutatott volna.

- gumiszaga volt.
- ?
- Lynn érezte rajta a gumiszagot. és ők nem használnak gumit. úgyhogy furcsa volt.
- és mit mondott, mitől van gumiszaga?
- figyelj. azt mondta, azért, mert gumiban maszturbál.
- tessék?
- igen, a pasi azt mondta Lynnek, hogy azért érzi rajta a gumiszagot, mert gumiban veri ki.
- ja, tényleg, igen, én is gumikesztyűben maszturbálok.
- ja, tényleg, én is.


Monday, November 03, 2003


szeretném, ha valaki megmondaná, pontosan milyen tudatmódosító hatása alatt írta Zelk Zoltán az Este jó, este jó-t. csak mert gyerekkorom legrémisztőbb éjszakáit köszönhetem az alábbi soroknak. biztos vagyok benne, hogy sokan még a dallamára is emlékeznek. ártatlanul indul, de a Ki emel, ki emel... szavaknál már nyüszítettem a félelemtől. a halálfélelemtől.


Zelk Zoltán
Este jó, este jó

Este jó, este jó
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.

Lassú tánc, lassú tánc
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy, meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is mint a füst,
mert könnyű vagyok...

Ki emel, ki emel
ringat emgemet?
kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet....

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.


Sunday, November 02, 2003


hajnali hatra értünk haza. két óra alatt. az első órát gyalog tettük meg, RsB, Rick, meg én. minden buli erről szól, ez most különösen -- órákig vasalod az arcvonásokat, a műszempilla confuckingspiciously breathtaking, na és a vadonatúj vintage-kabátka és a sixties' wig, aztán néhány óra múlva félálomban botladozok valahol, azt sem tudom, hogy hol, mert itt nincs Nagymező utca, csak számok és egyedül az ágyamra tudnék koncentrálni, de az meg nincs sehol. a fiúk néha kirohannak az útra és a sárga taxisok elé vetik magukat, teljesen felesleges, ezrek és ezrek hevernek már az aszfalton, majd éppen nekünk állnak meg. négy óra van, szerencsétlen időpont, ilyenkor van a váltás, tizenkét óra gáz és fék után most végre hazamehetnek aludni, és villog a kocsi tetején, hogy OFF DUTY, hát ezért sem áll meg nekünk senki.

aztán egyszercsak ott egy taxi, egy fekete fiú éppen kinyitja a hátsó ajtót, egyedül van, talán beférünk mi is, Rick rákiált, hogy hová mész? harlembe, ugye? mert mi odamegyünk. de a fiú vérig sértetten néz vissza, látom már, milyen kibaszottul félreérthető az egész -- "fekák, irány harlem." aztán nem verekedünk össze, meg semmi, csak beszáll és elviszi a taxi, nem tudjuk, hová. de már mindhárman olyan fáradtak vagyunk. és igazából egész végig imádkozom, hogy ne találjanak taxit, mert nincs pénzem, úgyhogy inkább séta hazáig, de ez sem értelmezhető, mert ha nekiveselkednék mégis, újra beesteledne, mire hazaérnék.

aztán le a föld alá, a metró tele alvó jelmezesekkel, hajnali öt van, lerogyunk egymás mellé és zakatolunk észak felé. már csak egy óra a metró hazáig. kel fel a nap, fogom a vattát meg a vízalapú sminklemosót, aztán megfogom a szempillát és lassan lefejtem. senki nem ismert fel, senki nem mondta, hogy dehát, te vagy az, te vagy Rosemary Woodhouse! de nem baj, szépek voltunk, RsB meg én.


a nap úgy indult, hogy álmosan elkúsztunk a Columbus Circle-re, ahol RsB szerint van egy elég jó parókabolt. és tényleg, a TrumpTower árnyékában ott bólogatott néhány műanyagfej egy első elmeleti kirakatban. bementünk a házba, fel az emeletre. furcsa volt, mert olyan volt a bejárat, mint egy lakasajtó, csengő, házitelefon. bementünk a bárgyú halloween-mosolyunkkal, és egy sápatag nő azt kérdezte, hogy kaptunk-e időpontot. ez már nagyon gyanús volt. peckesen mondtuk, hogy nem, csak nézelődnénk. a nő biggyedt szájjal sóhajtott egyet és elnézett a fejünk fölött, a plafonra. mély levegőt vettem és elkezdtem a süppedő szőnyegen lépkedni. RsB sziszegett büdöskurva, egyből levette, hogy nincs pénzünk és halloweenre keresünk parókát. rendületlenül, komótosan sétáltunk a parókák között, máig nem tudom, mennyibe kerülhettek. mondjuk ötszáz dollárba, nem tudom. nekem egy huszasom volt erre a célra.

elmentem egy próbafülke mellett, belestem. öregzsidónéni ült a tükör előtt, a lánya igazgatta a műfrufruját. nem halloween paróka volt, hanem igazi. aztán egy falon megláttuk Madonna, Cher, Whitney Houston és Susan Sarandon fényképét, Szeretettel Barry-nek, a csodálatos parókákért! - ilyeneket írtak rá ezek a csodálatos sztárok a fényképekre. Barry volt a bolt tulajdonosa. RsB egyre feszültebben keringett a műfejek között és azt suttogta, hogy úgy érzi magát, mint a Julia Roberts a Pretty Womanben, amikor kinézik az előkelő boltból, mert szegény. nem baj, egyszer visszajövök ide, sztár leszek bazmeg és felpróbálok minden koszos parókát és a végén kilibegek és nem veszek semmit és tőlem aztán nem kap Barry dedikált fényképet. kilibegtünk.


Home